Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Hol lakik a boldogság mostanában? Balogh P. Ferenc, Kurír, 1994 A boldogság mostanában huzatos kapualjakban, boltok elõtti zsúfolt járdákon, metrólejáratok melletti könyves asztalok környékén lakik, és pár forintért meg is vásárolható. Történetünk konkrét boldogsága – egy fekete képeslap, rajta vörös betûkkel: Boldog vagyok! –, egy könyvárus pultja mellett támaszkodott társainak, észrevétlenül simult az õszi délutánba. Nem tudni honnan, hirtelen tömeg lepte el az utcákat, bevásárlószatyros asszonyok jelentek meg a téren, többen odaléptek a könyvekhez, rutinosan végigpásztázták a kínálatot, sorra vették a szakácskönyveket, ilyen könyvek egyébként tucatjaival voltak már otthon, de ezek most mégis izgalmasabbnak tûntek, még színesebbnek látszottak, ezekbõl talán még jobb vacsorákat lehet készíteni a férfinak, gondolták, de mégsem vettek belõlük, inkább a szakkönyveket lesték, hogyan legyünk gazdagok, mi a titka a biztos fellépésnek és hasonlók. Végül jöttek a képeslapok amúgy levezetésképpen, de itt rögtön látszott: vásárolva lesz. Az asszonyok habozás nélkül a Boldog vagyok! feliratú képeslapot kérték, örömmel nyitották ki pénztárcájukat, és mosolyogva köszöntek el az eladótól. Jöttek férfiak is, aktatáskás, öltönyös urak, nyakukban finom sállal, ballonkabátjuk önálló életet élve jött kétoldalt mellettük, õk is végigpásztázták a köteteket és õk is a képeslapoknál fejezték be a vizsgálódást. Nem sokat törõdtek a hagyományos üdvözletekkel, inkább az erotikus lapok kötötték le a figyelmüket, ám mindez csak addig tartott, amíg fel nem fedezték a boldogságot egy 15 x 10 centiméteres képeslap formájában. Ekkor sorra kinyíltak a diplomatatáskák, belõlük finom bõrerszények kerültek elõ, az aprót tartsa meg, szóltak kedélyesen a képeslapos embernek, aztán határozott mozdulattal bezárták a táskát, és a kétszárnyú ballonkabátok sorra libbentek el a hûvös, hétköznapi csendben. Jöttek fiatalok, oldalukon bõrtarisznya vagy apró hátizsák a vállukon, vidáman, felszabadultan léptek oda az üdvözlõkártyához, némelyiken nagyon vihogtak, aztán mintegy varázsütésre megkomolyodtak: odaértek a Boldog vagyok! feliratúakhoz. Patkó alakú, kopott tárcákat húztak elõ, apró után kutattak, majd kezükben a képeslappal, arcukon különös vonásokkal késõ délutáni, titokzatos programok felé siettek. Legutoljára egy lány jött, nem volt sem szomorú, sem vidám, megnézte a könyveket, lexikonokat, útikalauzokat, udvariasan megköszönte a könyvárus igyekvõ segítségét, csak nézelõdöm, mondta, a képeslapok érdekelnek. A képeslapok, kontrázott amaz, s már forgatta is a fémoszlopot, így a nap végeztével különösen vigyázni kell minden vásárlóra. A lány maga is fordított egyet a szerkezeten, aztán megkérdezte, mi van azzal, amelyikre az van írva, Boldog vagyok! Óh, az elfogyott, mondta mosolyogva az árus, ma sokan jöttek, mindenki abból vitt, nem tudom, mi történt, pötyögte, és látszott rajta, valóban nem tudja, és azt sem érti, miért ez a képeslap fogyott és nem valamelyik másik, amelyik ráadásul szebb is volt ennél. – És lesz még? – kérdezte reménykedve a lány, ám az árus – alacsony, meghatározhatatlan korú, micisapkás emberke – nem biztatta: õsz jön, nyakunkon a tél, már nem érdemes feltölteni a készleteket. A lány bólintott, köszönte, fordított egy felet a pörgõ oszlopon, még egy pillantást vetett arra a helyre, ahol nemrégiben ott álltak – mert ott álltak, ezt biztosan tudta – a Boldog vagyok! lapok, aztán ugyanolyan rezzenéstelen arccal, ahogy érkezett, elindult a közeli bolt felé. Félúton egy 7up üres doboza hevert a járdán, a lány belerúgott, a fémhenger csörömpölve gurult arrébb, többen odanéztek, aztán látva, semmi sem történt, nyugodtan továbbmentek, s egyikük sem tudta, hogy egy kicsit vége lett a világnak, elfogyott a boldogság, és már a készleteket sem érdemes feltölteni. Balogh P. Ferenc Hol lakik a boldogság mostanában? Kurír, 1994