Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Nem szeretem Magyarországot Hankiss Elemér, www.talaljuk-ki.hu, 2005. október 23. Nem szeretem olyannak, amilyen. Amilyenné lett. 1989 elõtt hihettük azt, hogy a rendszer a hibás mindenért. Társadalmunk, életünk, tudatunk eltorzulásáért. Ma, tizenöt évvel az után, hogy kezünkbe vehettük országunk, társadalmunk, önmagunk alakítását, nincs már alibink. Mi vagyunk felelõsek azért, amik s amilyenek vagyunk. Ez persze így nem igaz. Mert mindent ennek az országnak köszönhetek. Azoknak, akik a földeken, gyárakban, iskolákban dolgoztak, tanítottak, s ezzel lehetõvé tették, hogy a gondolatok szabad világában éljek akkor is, amikor az ország fuldoklott a szabadság hiányától. Mégis azt kell mondanom most, hogy nem szeretem ezt az országot. Nem szeretem olyannak, amilyen. Amilyenné lett. 1989 elõtt hihettük azt, hogy a rendszer a hibás mindenért. Társadalmunk, életünk, tudatunk eltorzulásáért. Ma, tizenöt évvel az után, hogy kezünkbe vehettük országunk, társadalmunk, önmagunk alakítását, nincs már alibink. Mi vagyunk felelõsek azért, amik s amilyenek vagyunk. Igaz, van bõven okunk az örömre és az elégedettségre is. Mert sok minden jobbra fordult. Kiépültek a demokrácia és a piacgazdaság intézményei, megnyíltak a határaink, visszafogadott minket Európa, néhány év mélyrepülés után gazdaságunk pályája újra fölfelé ível, élvezzük a szabadság gyönyörûséges örömeit. De ha alaposabban körülnézek, egy olyan ország, egy olyan társadalom képe bontakozik ki elõttem, amelyet nehéz szeretni. Vagy mondhatnám inkább úgy, hogy nem szabad szeretni. Nem szabad elfogadnunk olyannak, amilyen. Ezért mondom most azt, hogy nem szeretem ezt az országot. Nem szeretem például azért, mert hirtelen mindenki nagyon szeretni kezdte. Pártok, mozgalmak, városok, szónokok, himnuszok vallanak szerelmet Magyarországnak. Már csak azt várom, hogy a jobb és a baloldalon egyaránt felcsendüljenek a nemzeti nóták. Például a hajdani Hamburgi menyasszony címû operett sláger-refrénje: Szép vagy, gyönyörû vagy, Magyarország Gyönyörûbb, mint a nagyvilág! Ha szól a zeneszó, Látom ragyogó orcád! Táltos paripákon odaszállunk, Hazahív fû, fa, lomb, virág. Úgy hív a hegedû, Vár egy gyönyörû szép ország! Vagy a Petõfi-versbõl a 19. század végén népiesített nemzeti csasztuska: Ha a Föld Isten kalapja-kalapja, Úgy hazánk bokréta-réta rajta, Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító-lító. A Petõfi-vers késõbbi sorait-strófáit persze már nem énekelnék hozzá: S ilyen áldások dacára Ez a nemzet mégis árva, Mégis rongyos, mégis éhes, Közel áll az elveszéshez… Nem szeretem ezt a Magyarországot azért sem, mert lehet ugyan, hogy Isten kalapja, és lehet, hogy ragyog az orcája, de közben felveri a gaz. Utcái piszkosak, szemetesek. Nem szeretem, mert hatvan évvel a második világháború után még mindig omladozik a házak vakolata. Fõvárosának fõ utcáin, a házak falán folyik az olajos szenny. Nem szeretem, mert közösségei szétzilálódtak, polgárai fáradtak, közönyösek, rosszkedvûek, békétlenek, türelmetlenek, indulatosak, mindennel és mindenkivel szemben bizalmatlanok. Nem szeretem ezt a Magyarországot, mert pazarló. Mert hagyja tönkremenni azt, amije van. Mert ezer éven át hagyta, hogy földjeit elöntse az ár- és a belvíz, ahelyett hogy megásta volna a szükséges árkokat, csatornákat, megépítette volna a gátakat, mint tették Európa szorgalmasabb s felelõsségteljesebb népei. Mit csináltunk ezer évig? Árokásás helyett mindig csak abban reménykedtünk, hogy most már majd nem jön több esõ? Aztán mégis csak újra és újra a nyakunkba zúdult. És tovább tocsogunk. Nem szeretem, mert igazságtalan. Mert ezer év alatt sem tudta (akarta?) megoldani azt, hogy az országban ne éhezzenek gyerekek tíz- és százezrei, ne fázzanak télen magányos öregei. Nem szeretem, mert a szegénysorról ma szinte nehezebb feltörni a polgári létbe, mint volt ötven vagy akár száz évvel ezelõtt. Nem szeretem, mert a családon belüli agresszió tekintetében vezetõ helyen, rákos megbetegedések számát tekintve az elsõ helyen állunk a világban. Miért? A várható életkor tekintetében pedig az utolsók között vagyunk a fejlett világban. Idegennyelv-tudásban csaknem valamennyi európai ország megelõz minket. Nem szeretem, mert az új tagországok között csak Máltán és Lengyelországban alacsonyabb a foglalkozatási szint, mint nálunk. Mert innováció tekintetében a sereghajtók között vagyunk a fejlett világban. Mert az erõszakos bûncselekmények száma folyamatosan nõ (1990 100%; 2004: 160%). Mert Közép-Kelet-Európa egyik legeladósodottabb országa vagyunk, és a legnagyobb költségvetési hiánnyal küszködünk. Hogy jutottunk idáig? Hol iszogatják márkás boraikat a felelõsök? Nem szeretem, mert másfél évtized nem volt elég ahhoz, hogy mezõgazdaságunkat felkészítsük az európai versenyre. Asztalunkon õsszel is argentin vagy német alma fonnyad, kertjeinkben s temetõinkben holland palánták virítanak. Nem szeretem, mert falvainak fõutcáján hetven-nyolcvan kilométeres sebességgel száguldanak át barbár úrvezetõi, nem törõdve azzal, hogy embert, állatot gázolhatnak halálra úri jókedvükben. Nem szeretem, mert még mindig sokan kínozzák itt az állatokat. Az elmúlt napokban a közszolgálati televízió mûsorvezetõje újra és újra szó nélkül hagyta azokat a többször levetített jeleneteket, amelyek során fertõzés elleni védõöltözetben lévõ emberek élve gyömöszöltek be kacsákat kukákba, mûanyag zsákokba, majd gödörbe dobva elégették õket (még jó, ha idejében megfulladtak áldozataik). És most olvasom a hírt: szûk ketrecekben gyötörnek halálra és tépetnek szét rókákat. Mert ezen, úgy látszik, jól keresnek és szórakoznak egyébként tisztes polgárok és családapák. Folytassam? Nem szeretem, mert körülményes, bürokratikus. Mert korrupt. Mert urambátyám országgá lett újra. Mert itt vannak megint az arisztokraták, a dzsentrik, csak most éppen felsõ tízezernek és yuppie-knak hívjuk õket. Fenn van már megint az ernyõ, és nem is mindig üres a kas. Nem szeretem, mert önámító. Régen azzal büszkélkedett, hogy „lovasnemzet”, vagy hogy hamarosan „Kelet-Európa Svájca” lesz. Ma azzal ámítja magát, hogy a „tehetségesek országa” (miközben nem becsüli meg, elûzi tehetségeit), hogy „lendületben van” (holott egyelõre még legfeljebb csak lendületesen bukdácsol), hogy „európai középhatalom” (s nem elég hangosan teszi hozzá, hogy esetleg azzá válhatna, ha politikusai és polgárai felelõsségteljesen és kitartóan dolgoznának ezen). Nem szeretem Magyarországot, mert nem becsüli meg a teljesítményt. Nem szeretem, mert kevesebbet tesz, mint amire képes volna. Mert nem ismeri igazi értékeit, és nem határozta meg kellõ pontossággal teendõit. Mert ide-oda ráng különbözõ gazdaság- és társadalomelméletek között, anélkül hogy bármelyiket is pontosan meghatározta volna, vagy bármelyiket is igazán komolyan venné. Nem szeretem, mert tehetetlenkedik, nem tud dönteni. Mert nem bízik önmagában. Mert zavaros a jövõképe, kapkod, tizenöt év sem volt elég arra, hogy kidolgozza fejlõdéspályájának komoly stratégiáit. Mert még ma sem igazán tudja, hogy milyen szerepet akar játszani az Európai Unióban és a nagyhatalmak alkotta erõtérben, vagy akárcsak saját kisebb térségében. Mert hagyja, hogy lemaradjon a kelet-közép-európai országok versenyében. Mert ahelyett, hogy gyõzelemre törne, eleve alibiket keres a kudarcra. Vádolja a másik pártot, a világgazdasági helyzetet, s még jó, hogy nem nyúl vissza a török hódoltságig. Nem szeretem, mert nem mûködik. Vagy legalábbis a lehetségesnél rosszabbul mûködik a politika, a parlament, a pártrendszer, a súlyok és ellensúlyok rendszere, a közigazgatás, a regionális rendszer, a mezõgazdaság, az egészségügy, az oktatási rendszer, a sajtó… és sorolhatnám tovább. Persze kérdés, hogy: Mûködhetne-e jobban? Fejlõdhetne-e gyorsabban? Válhatna-e Európa egyik sikeres országává? Finnországot és Írországot szokás emlegetni, mint két olyan országot, amely sikeresen játszotta végig a „hátulsó pár elõre fuss” játékot. Minden bizonnyal lehet tõlük tanulni, de tudnunk kell, hogy körülményeik és adottságaik gyökeresen mások voltak, mint a mieink. Gondoljuk csak meg, Finnországban, a svédek visszahúzódása óta, nem volt arisztokrácia és nemesség. Agrárország volt, viszonylag kis társadalmi egyenlõtlenséggel és meglehetõsen erõs társadalmi szolidaritással, erõs közösségekkel és protestáns munkamorállal, erõs parasztpolgári-polgári öntudattal, viszonylagos társadalmi békével, 1950 és 1990 között szerencsés földrajzi helyzettel, 1990 után erõs társadalmi összefogással, a társadalmat integráló (kommunikációs) hálók következetes építésével, céltudatos, jövõtudatos vezetõréteggel, kedvezõ világgazdasági helyzettel. És áthatotta az országot a megújulás vágya és szelleme. – A mi esetünkben e tényezõk közül több is hiányzik. És Írország? Velük se erõs a párhuzam. Viszonylag homogén társadalom volt, erõs nemzettudattal. Korán bekerültek az Európai Unióba. Hatalmas EU-támogatást kaptak, amit az elsõ években õk sem tudtak igazán kihasználni. De kedvezõ volt a világgazdasági helyzet. A digitális forradalom illetve az e-business gyors felfutása lendítette õket magasra. Angol volt az anyanyelvük. Az amerikai ipar elõretolt európai bástyájává váltak. Válságos évek után a politikai elit különbözõ csoportjai kiegyeztek egymással, és jól átgondolt „nemzeti fejlesztési tervet” készítettek, fogadtak el és hajtottak következetesen végre. Itt is erõs volt és a társadalom széles rétegeit áthatotta a megújulás vágya és szelleme. Nem másolhatjuk le e két sikertörténet egyikét sem, de mindkettõ szolgál nagyon is megszívlelendõ tanulságokkal. Segíthetnek a szükséges gazdasági, politikai, társadalmi reformok kidolgozásában. És példát mutathatnak abban, hogy milyen társadalommá kell válnunk – nemcsak ahhoz, hogy sikeresek legyünk, hanem ahhoz is, hogy úgy érezzük: jó itt élnünk ebben az országban. Teendõk sokasága vár ránk. Arról már rengeteg szó esett, hogy mit kellene tennünk gazdasági téren, az intézményi reformok terén. Hadd említsek néhány olyan területet, futólag, amelyrõl kevesebb szó esik, s amelyeken maguknak a polgároknak kell, kellene a vezetõ szerepet játszaniuk. Mindenekelõtt tisztességes, törvénytisztelõ társadalommá kellene válnunk. Mert becsületes, törvénytisztelõ polgárok nélkül nincs sikeres ország. Egyelõre azonban még nagyon messze vagyunk ettõl. Ma még túl sok a mentség és mentegetõzési lehetõség. Könnyû azt mondanunk, hogy ugyan már miért tisztelném a törvényt, amikor a törvények nem az én érdekeimet védik; nem is szólva arról, hogy azok sem tartják be õket, akik hozták, megszavazták õket. Egymást is rongáljuk: kialakult egy ördögi kör, amelyben mindenki felmentheti magát azzal, hogy ha a másik ember nem becsületes, õ miért legyen becsületes? És kialakult egy társadalmi neurózis, az a rossz közérzet, hogy nem lehet, nem érdemes becsületesnek lenni egy olyan társadalomban, amelyben senki sem becsületes (ami egyébként nem igaz); amelyben „mindenkinek megvan a maga ára”. És ahol a becsületes ember csak pórul járhat. – Elhatalmasodott rajtunk ez az érzés, és következésképpen: szétmállik az ország. A romlásnak ez a folyamata azonban meg is fordulhat, meg is fordítható. Mert nem jó egy olyan országban élni, ahol nem lehet senkire és semmire sem számítani. Ahol nincs valamiféle rend, nem mûködik az együttélésnek valamiféle szabályrendje. S ha majd egyre többen érzik ennek hiányát, megteheti valaki az elsõ lépést, mások a másodikat, harmadikat, és akár „divatba is jöhet” a becsületesség, a törvénytisztelet. Különösen akkor, ha az együttélésnek olyan szabályai s törvényei születnek, amelyek egyre hatékonyabban védik a társadalom minden tagjának az érdekeit, méltóságát, szabadságát. Akkor majd jóval többen érezzük, mondjuk azt, hogy: szeretjük ezt az országot. Fontos volna az is, hogy fokozatosan interaktív társadalommá alakuljunk át. Ettõl az állapottól is nagyon messze vagyunk még. Ma a politika és a média keltette ricsaj mögött a magyar társadalom néma. Vagy legalábbis nem hallatszik a hangja. Helyette, s nem vele, beszélnek a politikában, a Parlamentben, a sajtóban, TV-ben, rádióban; vagy bolondot csinálnak belõle az ízléstelen s méltatlan talkshow-kban. Az iskolák, egyetemek ismereteket közölnek. A mûvelõdési házak jelentõs hányadát bezárták. A könyvtárak vergõdnek. A folyóiratok néhány száz embert érnek el. A kávéházi kultúra lassan születik újra, igaz, a talponálló kocsmák virágzanak; „szalonok” ma nemigen vannak, egyesületbõl, klubból sincs elég; jól beszélgetni legfeljebb az orvosi rendelõk folyosóján, a közértben és a fodrásznál vagy a kert kerítésén áthajolva lehet. Az internetes fórumok, a „blogok” még alakulóban vannak, az SMS-szubkultúra, a diszkó-kultúra és a „mall-kultúra” még nem egészen olyan, mint ahogy azt József Attila a „nép okos gyülekezeteként” elképzelte. Pedig eleven közterek, a nyilvánosság komoly terei nélkül aligha lehet sikeres ez az ország. És nehéz szeretni. Egy olyan országot is nehéz szeretni, amelyet belviszályok gyötörnek, amelyet nem fog össze, nem jár át a közösségnek, az összetartozásnak valamiféle rejtett érzete. S különösen nehéz szeretni egy olyan társadalmat, amely már-már megadta magát a sorsának, amelyben az emberek már-már beletörõdtek abba, hogy a dolgok rosszul mennek, ahol már mindenre csak legyintenek, hogy: „Ugyan már, mit akarsz, hiszen Magyarországon vagyunk!” – Ez a megkeseredett, önfelmentõ, önsajnáló fáradtság, ez a jelenkori patópálság vagy oblomovizmus, ez a kényelmes és renyhe kishitûség a mai magyar társadalom legsúlyosabb és legveszélyesebb betegségtünete. És a pozitív változások egyik legfõbb akadálya. Mert az igazi társadalmi megújulásokat az esetek túlnyomó többségében megelõzte, vagy kísérte a megújulás õszinte, mély vágya és szelleme. Gondoljuk csak meg, hogyan újította meg Európát mondjuk a cluny-i reform, majd késõbb a reformáció, a felvilágosodás, a pietizmus, a romantika, a francia forradalom, illetve – a 19. és 20. században – a nemzet, a polgári haladás, a demokrácia, a szociáldemokrácia vagy az emberi jogok eszméje. És gondoljunk arra, hogy milyen hatalmas megújító erõ volt Magyarország történetében a reformkori gondolkodók eszmevilága, 1867 után a polgári öntudat és haladni akarás, az államszocializmus nyomasztó négy évtizedében a szabadság és a demokrácia eszméje; 1988-89-ben pedig Európa elõttünk lebegõ eszményképe. És kérdezzük meg, hogy most, ma, 2005-ben, vajon lebeg-e elõttünk valamilyen eszménykép? Megvan-e bennünk az újjászületés vágya, szelleme? Egy közös cél, amely lelkesíti, mozgósíthat mindannyiunkat vagy legalábbis sokakat? Ha nincs meg, az nagy baj. Ha megvan, az nagyon jó. Ha kibontakoznék egy ilyen szellem, szellemiség, akkor már talán nem is lehetne nem szeretni ezt az országot. 2005. október 23. Hankiss Elemér Nem szeretem Magyarországot, www.talaljuk-ki.hu, 2005. október 16.